„I don't wanna float on a broom
Fall in love, get married then boom
How the hell did it get here so soon
I don't wanna grow up”
Ramones – I don’t want to grow up
Magától értetődő, hogy a legrosszabb dolog, ami az ember gyerekével történhet, az, ha felnő. Mit sem változtat ezen (sőt), ha csacska-bohó ifjúkorának meghatározó pillanatait a Búfelejtő, Obsitos vagy Koccintós néven legendássá vált, megint más körökben „kizárólag türhő kocsmákban mért tablettás retek”-ként ismert nedűk – utóbbi csoport szerint persze jó, ha holmi nedvek – hatása alatt éli meg. A vázolt körülményekre viszont semennyi tekintettel nincs az idő, ami, amilyen egy gusztustalan klisé, még egy ilyen érdekesnek ígérkező szövegben is csak eljár, és az alkímia részeredményei ellenére bízvást állíthatjuk: nincs az a pancsolt cefre, ami segíthet kivonni magad az eljárás alól (szóvicc! egyúttal oda minden remény). Azért csak olvass tovább!
Mit tehet ilyenkor az egyszeri fiatal annak érdekében, hogy jellemfejlődésében lépést tartson a vénüléssel? Először is másnap reggel felismeri, hogy rettenetesen szaggat a feje – ezzel a gondolatmenet rögtön meg is szakad, a túlélés valamivel fontosabb, egy Obsitos hatásával meg azért úgy a barátokköztig megbízhatóan elvan az ember (ezért isszák, tudniillik). A következő pár óra aztán komótosan tudtára adja, hogy már a másnap sem olyan, mint 18 évesen, és az ezzel járó borúlátás hamar felismerteti vele, hogy az előző este, bár folyamatában meglepően vicces (tényleg), hosszú távon valami olyasmi receptje, ami előbb-utóbb recept nélkül is parádésan össze fog jönni. Meg hát szar is az a bor, na.
Azt már aznap reggel (de hányadszor) ízesen megbeszéljük, hogy ilyet soha többé – azt viszont már csak este, némiképp megenyhülve, hogy valami mást azért talán mégis kéne… Megszületik a megoldás: a fenntartható részegség érdekében vissza a gyökerekhez (tőhöz). Ha sommelier-k nem is leszünk, pár szőlőfürt feláldozását azért mától megköveteljük a pincemesterektől (akiknek eddig, sejtésünk szerint, amúgy is fájóan kevés szerep jutott).
Fast forward (jó, bevalljuk, annyira nem fast, de egy-két nap regeneráció azért kellett): kedd este, belváros, Doblo borbár, hangulatos pince-belső, halk jazz. Kicsit még feszélyez a környezet, nem ehhez szoktunk, gyorsan kéne is inni valamit – vaktában az itallapra bökök, Juhász Paptag Rozé, 2009, kiváló, ennyi erővel mondjuk bármi más is lehetett volna odaírva… Kikérjük, kötelező viccelődés, majd jön az első korty. Kerekedő szemek, halknak gondolt „bazmeg ez finom!”, nem volt az olyan halk, na gyorsan még egy korty… Aztán még pár, konkrét ok nélkül… Igazából percek alatt elfogy; nem kéne meglepődnünk azon, hogy a rendes bor finom, de azért ez mégis fura; eddig mit ihattunk? Persze a blog miatt muszáj az Obsitossal viccelni, nyilván ittunk már tisztességes bort, de egész más élmény egy borbárban üldögélve kóstolgatni, mint, mondjuk, a Wichmannban vedelni (ahol a Zöld Ász zamatának szakavatott értői pillanatok alatt, szemrebbenés nélkül összedobnak egy roséfröccsöt fél-fél deci vörösből és fehérből, plusz szóda). A bor segít lassan belesüppedni a bár környezetébe, „nem lesz ez rossz, srácok”, mindenki vigyorog. Mondom: Juhász Paptag Rozé.
Ezen felbuzdulva maradunk is a Juhász pincészetnél, Egri bikavér, ezt még a nyolcadikos balatoni tábor VBK-iból ismerjük. Be is ugrik rögtön a hangulat, egyben sajnos az íz is visszaköszön, a bikavér nem nekünk való. Mint később megtudjuk, másnak sem feltétlenül: bár sokan szeretik, nem a legelismertebb borfajta. Egyelőre pofátlanul amatőr borkritikusként ezzel hevesen egyetértünk, rögtön kapcsolnak is a régi reflexek: majd a pálinka leviszi. Előkerül egy-egy feles a Bestillo Vilmoskörte pálinkából, ami a legfinomabb dolog, amit valaha kóstoltunk. Mintha egyszerre harapnál bele úgy 150 kiló gyümölcsbe – tömény, de élénk körteíz, ráadásul egy pillanatra sem „karcol”. Még a szerkesztőgárda (oké, elismerten sokat tapasztalt) hölgy tagja is rezzenéstelen arccal, utóbb mosolyogva bólogat: telitalálat. Nem is állunk meg egynél, de felírjuk, hogy legközelebb muszáj a Bestillo többi pálinkáját is megkóstolnunk.
Indulunk tovább a feltérképezni vágyott vonalon, amíg még legalább a borok közt képesek vagyunk egyenesen haladni… Következik a Juhász Sauvignon, az évjáratról sajnos ötletünk sincs, cserébe előbújnak az első gasztro-újságírós fordulatok, veszélyes terep: állítólag a sauvignon íze „a háttérben” kolbász. Részemről ezt alátámasztani nem tudom, de az biztos, hogy finom volt, egyrészt, mert erre még épp emlékszem, másrészt, mert van rá bizonyíték: végül az egész üveget megittuk.
Pár bográcsos-főzős sztori után inkább megindultunk, mielőtt valamelyikünk a bor „nagy testéig” merészekedett volna, esetleg „húzós tanninok”-ig ragadtatta volna magát, de ha ez jövő kedden is ilyen jó lesz a felnőttködés’, nem kizárt, hogy azt is megérjük…
