Zsófit szeretjük, mert aranyos, kedves és még a bort is szereti. A múltkori magvas gondolatok után jöjjön egy nőies beszámoló a Juhász Testvérek Paptag Rosé boráról és egyéb finomságokról.
Bor szüzességemet már régen elvesztettem, mikor először ügyetlenkedtem bele egy görbe dugóhúzót egy üveg félszáraz rozéba. A nagy pillanattól kezdve támadtak is a borok a legkülönfélébb élethelyzetben, mondhatni olyan változatosan, ahány ízt képes a számba hozni egy-egy szőlős ital. Ittam a családi halászlé mellé fél decis pohárból, nehogy megártson a jóból, ittam csőből, mikor úgy megszívtam a hordót a telken, hogy a mindenemet elárasztotta a hűvös fröccsnek való, és ittam a kedvenc partim előtt üvegből, gyorsan kortyolva, nehogy elvegye a biztonsági őr. Valamint ismerkedtem velük a Balaton parton is, talpas pohárból a felkapott pincék slágereit tesztelve, sőt büszke voltam mikor üveg vitrinben figyelt vissza rám egy berlini áruházban, a hazai Tokaji. A rengeteg boros élmény ellenére, mégis mikor arra kérnek, kóstoljam tudatosan őket, egy kicsit megszeppenek és tágra nyílt szemmel, lábamat enyhe zavarral lóbálva a nehéz faszékeken, igyekszem felszippantani egy két-szakszót borász barátunk szájából, hátha én is beleérzek egy kis mandulát vagy szilvabefőttet az elém töltött borba.
A helyszínre prekoncepciókkal érkeztem. Bort inni finoman kell, lögybölni kell a bort, míg a buborékok nem szörfözhetnek a generált centrifuga pohár pereméig érő hullámain. Apró léptekben kell kortyolni, mégha nem is köpjük vissza, szerintem eléggé visszataszító módon, egy tálba, a percekkel korábban még egy design bortartóban pihenő, versenyt nyert borokat. A jó borszakértő célja, hogy minél több szőlőhöz látszólag köze nincs aromát és hangulatot tárjon fel, hogy a látszólag hasonló aromájú, nemes nedveket, valamiképp kategorizálhassuk, csatasorba állítsuk, aszerint, hogy később milyen posztot szánunk neki a korábban említett élethelyzet skálán, rengeteg finomítással persze. Persze ilyen magas szintű, kifinomult elemzés maradjon meg a szakavatott sommerliernek, én pedig, mint borbarát blogger, hagyom, hogy kifejtse rajtam kellemes hatását egy-egy jól kiválasztott bor, miközben leküzdöm gátlásaim a nyári klímához közeledve, hogy merjek szódát kérni a rozéba, ha a szomjam erősebb, mint a bor megmásíthatatlanságába vetett hitem. Valahogy olyan ez, mint egy zene re mixe, mármint a szóda vagy a kóla. Nem változtatnak, az alapokon csak más kontextusba helyezik, de megmarad az eredeti értéke amellett, hogy kicsit a kóla és a víz is részesülhet a bor dicsőségből.
Első találkozás a 2009-es Egri Paptag rozéval esett meg első alakuló bor blogger esténk alatt, egyenesen a Juhász Testvérek pincéjéből. Asztaltársaságunk rögtönzött asszociációba kezdett, de sekrestyésben zugivó pap képe elrettentett a játéktól és próbáltam visszaterelni gondolataimat a megrontott misebor képétől a szénsavas, nyári hangulatba, annak ellenére, hogy még mélyebb volt bennem a bortudatlanság okozta megszeppenés, és még nem mertem egyesíteni párás üvegbe zárt szódával, pedig kívánták egymást és azokat a langyos estéket a sörsátrak alatt, ahol a faszenes grill mellett már csak a behűtött rozé üthet jobban.
De nem volt szabad elmélázni és főként nem ellazulni, hiszen még két nehézfiú is hátra volt a Juhász Testvérek-től, egy 2008-as Egri Bikavér és egy Egri Sauvignon. Előbbi inkább csak paródia a vörösborok között, főleg egy ilyen megnyerő Sauvignon mellett, aki közepes minőségű vörös kollégája mellett egy magasabb minőségi fokot képvisel. Még nekem, kezdő borkóstolónak sem okozott gondot megkülönböztetni a kettőt, érezve, ahogy egymás után a nyelvemhez ért először a több szőlőt ütköztető, de egymást a végső ízben lökdöső, majd a második, harmonikus és kifinomult íz világú bor, aminek olajos nyoma, kevésbé vonzó szörf terep, már ami a pohárhullámok pezsgését illeti.
Ekkora már kezdett megtelni a Doblo. Párok bújtak el a csipketerítő és a békebeli süteményes tálak mögött, míg munkából érkező, kilazított nyakkendős arcok a bárpultnál ülve flörtöltek a pultossal. Nekünk ekkor ért véget a bórkóstolás azzal, hogy előkerült a ház a borok melletti másik főszereplője, a Bestillo Vilmoskörte pálinka, ami ’ha megnyitjuk, meg is isszuk’ elvvel csorgott bele a feleses poharakba. A tömény körte egy pillanat alatt átszánkózott rajtam, maga mögött hagyva nyomát a pohár alján, a számban, és a gyomrom legmélyén. Egy pillanatra elgondolkoztam, hol is vagyok, hogy a hatalmas fa satuk és ódon téglafalak tényleg egy belvárosi borbárban vannak-e, és nem egy vidéki pálinkafőzdében, ahol éppen tonnaszám dobálják a friss körtét az erjesztő hordókba. A joghurt reklámos eper biztos pályát téveszt, ha gyümölcs akar lenni a műjoghurtban, miközben konzerválódhatna ebben a gyümölcsorgiában is, körte haverhez hasonlóan, ami nem éppen játszótér egy gyümölcs számára sem.
