Ha az ember egyre gyakrabban jár borkóstolóra, annak sokkal több előnye van, mint hátránya. Egy idő után lesznek ugye ismerős (értsd: akár kóstolás nélkül, már az illatjegyek alapján beazonosítható) tételei, lesznek új kedvencei (amikre rácsodálkozik, hogy jé, ez meg eddig hogy maradt ki?), de elsősorban tapasztalata, az lesz egyre több. Na, ezzel meg együtt jár a kifinomultság (jó esetben), illetve a válogatósság (szintén jó esetben).
Merthogy az ember óhatatlanul elkezdi figyelni (az ember már csak ilyen: kíváncsi) az árnyalatbeli eltéréseket, sokkal inkább feltűnnek neki az ordító hibák (ha vannak), és elkezdni árnyalni a véleményét is. (Na most, az árnyalás itt nem feltétlenül azt jelenti, hogy finomkodni kezd. Sokkal inkább azt, hogy talán már értőbb módon el tudja helyezni az újabb tételeket a tapasztalati sillabuszában. Vagyis: kritikusabbá válik, ez van.)
A vakkóstoló társaság egy részével nagyjából most jutottunk el ebbe a fázisba. Amikor már túl vagyunk sok csalódáson, sok váratlan örömön, sok "igen, ezt ismerem, különösebben nem is lep meg" érzésen, amikor már úgy ülünk le az asztalhoz, hogy jöjjön végre A MEGLEPETÉS. Vagyis jött Szergej Bubka, és a mércét felrakta arra a szintre, ahol ő annak idején ugrálni szokott. De itt nincs rúd, itt nincs pénzdíj a végén, és a közönség sem éltet. Különben is, Szergej Bubka is öreg már, ne szóljon bele.
A legutóbbi sornál is vártuk a meglepetést (például, hogy több jó és újszerű tétel lesz, mint olyan, ami után - tetszik, nem tetszik - fanyalgunk), félretettünk minden korábbi rossz emléket, kölcsön kértük Vágó Istvántól a régi varázsigét és minden tétel kóstolása után azt mondtuk, hogy "Kettes ajtó nyílj ki!". Ki is nyílt, de még mindig a narancssárga gombos BRG magnó volt mögötte, vagy jobb esetben egy Babetta - Csoki, az anyja és a macskája nélkül, chicano.
A színe nagyon halvány szalmás, illatában egres, narancs és kivi egy kis fehér borssal - ezt írja az első tételről a "sztenderd" leírás. Jól hangzik, igaz? Mindezek alapján azt is gondolhatnánk, hogy mondjuk egy Sauvignon Blanc-t rejt a jellemzés. Valóban! A mi esetünkben egy 2009-es etyekit, a György-Villa pincészettől. De az van, hogy a leírás nagyon nem illett arra, amit kóstoltunk. Mert az sokkal rosszabb volt. A címke szerinti 12 % alkohol tartalom ellenére nem volt kerek a beltartalom, sőt, a végén egy kifejezetten rossz, maradandóan keserű utóízt hagyott a szájban - pedig nem kértük volna. Sajnos ez így nem méltó az egyébként világkedvenc Sauvignon Blanc-hoz. Még akkor sem, ha 1500 Ft alatt juthatunk egy üveghez - így az is csak kiszórt pénz.
Illatában virágok és őszibarack, a kortyban lendület, gyümölcsös zamatok és virgonc savak. Jókedvű bor a jókedvű borfogyasztóknak - szó, mi szó, ez sem rossz marketing duma... Olyan chardonnay-s, hm? Mert az is, 2010-ből Hilltopról, Seven Towers brandelés alatt. Egyfelől látszik, hogy nem hazai piacra szánták, másfelől pedig azért nagyon sokat elmond róla az is, hogy a palackon nem Neszmély szerepel régióként, hanem Észak-Dunántúl. Vagyis valami hibádzik belőle. Nekünk legalábbis nagyon hibádzott - ha tényleg ez a bor kellene a jókedvű iszogatáshoz, várhatnánk napestig, hogy jöjjön az a live smiley. Nem jön. Mert ez a bor úgy, ahogy van, kevés - vagy a mi igényünk jóval nagyobb ennél.
Halvány sárga szín, illatában ásványi anyagokra emlékeztető, de érdekes és kellemes, egyenesvonalú bor - szól a harmadik ismertető. Fehér bor, nyilván, ha ásványosság, akkor lehet Somló vagy Tokaj is... ez Somló. A fajta a furmint (ez is lehetne közös a két borvidéken), a ház a Csordás-Fodor, az évjárat 2009. Már az illatában is több zavaró tényezőt vétünk felfedezni, mint tisztaságot és sajnos ez csak rosszabb lett. Mert megkóstolva egymástól függetlenül ilyeneket írtunk le: rossz, káposztás, gyantás, hordós. Vagyis: élvezhetetlen. Annyira, hogy sem a szőlő, sem a terroir jelleg nem jött elő belőle. Ennél rosszabbat bor aligha kaphat. Ne is kérjük, ha nem muszáj. Még akkor se, ha árban ez is a György-Villa szintjén van. Ennyiért inkább kérjünk egy jó helyen egy jó pohár bort és együnk mellé valamit, sokkal jobban fogunk járni.
Merlot, syrah és kékfrankos - ezek adják a negyedik tétel gerincét, méghozzá arányban ebben a sorban csökkenve. Már-már feladtuk, hogy esetleg még valami jó jöhet, úgyhogy a legjobbkor került elő ez a palack. Sporonból, Weningertől, a Frettner., 2005-ből - jóval fajsúlyosabb darab, mint a korábbiak. Még úgy is, hogy ez az évjárat mostanra már a zeniten az utolsó lépéseit teszi. Közepes intenzitás, enyhe fülledtség és gyümölcsösség játéka, némileg magasabb alkoholossággal. A fiatalabb évjáratok biztosan energikusabbak, egy valamire való kereskedésnek, borbárnak illik és jó tartania - nem úgy, mint például a korább leírt fehér tételeket.
Nehéz, testes, komoly - tömören, ezek jellemzik az ötödik tételt a leírás szerint. De vajon mi bújik meg ezek mögött az evidenciát sugalló jelzők mögött? Mert azért csak az az érdekes, nem? Például mélybordó, turbulens színörvény, enyhén paprikás, fűszeres ízvilág, meglepően kerek és selymes összhanggal a végén. Az alkohol, na az viszont brutális, 14,5 %, amit azért érezni is rendesen. Egyébként Vincze Béla (igen, AZ A Vincze Béla) Arcanum sorozatú Cabernet Franc-járól van szó, 2008-ból, ami már az 5 ezer Ft felé kacsintgató árkategóriába sorolható. Vagyis nagy pofára esés, ha nem jön be. Ez a sorozat új, amerikai tölgyfahordós érlelést kapott, ami nagyon jót tett neki és szerencsére nem lóg ki az ízvilágból.
A kóstoló sor utolsó tétele (immár szokásosan?) egy desszert bor volt. Az illata minden elárult: tiszta barack, kajszi és őszi a javából. Csakis Tokaj. Az is: Patricius, 5 puttonyos, 2000-ből, kevés híján 11 ezer Ft-ért. Nem lehet rossza mondani róla, az évjárat jó, a bor elegáns, aki borban szereti a kifejezetten édes ízvilágot, élvezni fogja nagyon. (Én nem tartozom közéjük.) Itt nem lesz csalódás, nem lesz fanyalgás, elismerések bezsebelés vastagon, az lesz - ha társaságban pattintjuk fel. Ha egyedül, hát akkor manna mia...
